Kulcsár Sándor Attila vagyok, 1972-ben születtem, édesanyám nyugdíjas ápolónő, Székesfehérváron él egyedül, van egy bátyám, aki Németországban lakik, édesapám már elhunyt, a foglalkozása teherautósofőr volt. A székesfehérvári József Attila Gimnáziumban érettségiztem le, munka mellett. 17 éves koromtól 33 éves koromig dolgoztam, kezdetben segédmunkásként, gyártósori összeszerelőként, majd mint informatikus a Budapesti Műszaki Egyetem Informatikai Központjában, később az Államháztartási Hivatal Pest Megyei Központjában.
1992-től kezdve járok a Neokatekumenális Út katolikus közösségbe, amelynek a papi hivatásomat is köszönhetem. 2005-ben felvettek a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára, de akkor már érlelődött bennem a papi hivatás, így 2005-ben Rómában beléptem a Redemptoris Mater Szemináriumba, ahol öt évet töltöttem, és a Pápai Gergely Egyetemen (Gregorianum) elvégeztem a teológiát és a filozófiát.
2010-ben visszatértem Esztergomba, majd egy év szeminárium után, a diakónus-szentelést követően Esztergom Belvárosi Plébánián töltöttem egy év diakónusi szolgálatot. 2012-ben szenteltek pappá Esztergomban, és kineveztek káplánnak a zuglói Páduai Szent Antal Plébániára. 2014-ben doktori oklevelet szereztem liturgikus teológiából a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 2016-ban a Főpásztor kinevezett a Pestszentlőrinci Szent István király Plébánia vezetésére, majd egy év szolgálat után a Dorogi Szent József templom, Úny és Csolnok plébánosa lettem. Dorogon közreműködtem a Vándor Wech József Missziós központ és paplak tervezésében és felépítésében, majd még az ünnepélyes átadás előtt a Főpásztor kinevezett a Budapesti Rákospalota MÁV-telep Jézus Szíve plébánia vezetésére, mint plébániai kormányzó (plébános) (amely teljes egészében plébánosi jogkört jelent, egy apróságot leszámítva).
Jelenleg a Római Szent Anzelm Egyetemen végzek doktori tanulmányokat liturgiatudományból, online oktatás keretében.
Szegény családban nőttem fel, ahol sokat lázadtam a szegénység, szüleim elválása és betegségei, gyengeségei ellen. Mindezeken keresztül a kísértő azt sugallta nekem, hogy nem létezik a szeretet. Ha pedig nem létezik a szeretet, akkor nincs Isten. Ezekkel a kétségekkel és neheztelésekkel nőttem fel. Református családban éltem, de nem igazán hittem Istenben. Kerestem valami maradandót, ami értelmet ad az életemnek, mert nem láttam, mi az értelme, hogy miért élek. Érdekelt a hinduizmus, Buddha, a keleti meditáció, a görög bölcsesség, és még az Evangéliumot is elolvastam, de túl egyszerűnek tűnt a keleti filozófiákhoz képest.
Egészen addig, amíg csak úgy, megpróbáltam megcsinálni, ami le van írva benne: odaadni a rajtam levő cipőt annak, akinek nem volt… És megláttam, milyen nehéz és mély az Evangélium! Egyszer egy ismerősöm nekem adta Szent Ferenc Fiorettijét, és nagyon megfogott, amikor Ferenc a tökéletes boldogságról, a perfecta letitiá-ról beszélt. Hogy a legnagyobb szenvedést is elfogadni Isten szeretetéért, ez a tökéletes boldogság! Láttam, hogy ez egyáltalán nincs meg bennem! És nagyon szerettem volna ezt megszerezni, ezért el akartam menni szerzetesnek. Akkor még nem volt meg az érettségim, és a legtöbb helyen nem álltak szóba velem, míg egy nap a Bencések válaszoltak, és meghívtak magukhoz Pannonhalmára egy napra. Néhány hét múlva beköltöztem, mint jelölt, és ott voltam fél évig. Csodálatos időszak volt, ott katolizáltam hivatalosan, és ott lettem elsőáldozó is.
A novíciusmester egy bizonyos Cirill atya volt, aki ma Pannonhalmi apát… Ott ismertem meg a II. Vatikáni Zsinat újdonságát, a közösséget, a zsoltárok imádkozását, a szép liturgiát. Viszont egy idő után nem találtam a helyemet, és az elöljárókkal egyetértésben hazatértem.
Nem sokkal később Székesfehérváron a Jézus Szíve Plébánián katekézist hirdettek a Neokatekumenális Út katolikus közösség tagjai. Gyanakodva, de elmentem. Furcsa dolgokat tapasztaltam. Vadidegen emberek katekéziseket tartottak (nem túl jól), és tudtukon kívül az én legbensőbb szenvedéseimről, titkaimról beszéltek! És azt mondták, hogy pontosan abban a szenvedésben, abban a keresztben fogok találkozni Istennel, amelyből mindig elmenekülök!
Elkezdtem járni a közösségbe, és találtam egy élő közösséget, az Isten szavát, ahol a zsoltárokat énekeljük, és egy szép liturgiát! Isten itt békített ki a történetemmel, itt gyógyított meg, itt erősítette meg a hivatásomat, itt kaptam a bevezetést a felnőtt keresztény életbe. Később láthattam, hogy a szüleim 30 évvel (!) a válásuk után kibékültek, és apám újra beleszeretett az édesanyámba!
Láthattam, hogy létezik a szeretet és a megbocsátás, és ez vitt arra, hogy hosszú idő után igent tudjak mondani a papságra való meghívásnak.
Rengeteget köszönhetek a római rektoromnak, Mons. Claudiano Strazzari-nak, aki embert faragott belőlem, akire mindannyian úgy tekintettünk, mintha az apánk lenne, végtelen türelemmel viselve számtalan esendőségünket. Aki megtanított minket szabad embernek lenni. Don Francesco Vergine – Karol Woytila jóbarátja, Emiliano Jimenez, gyóntató atyák, ők már a mennyből imádkoznak értünk. Szentek között formálódott a hivatásunk. Hálás vagyok az Istennek!